Mostanra már bizonyára észrevetted, hogy a megbocsátás A csodák tanításának egyik központi témája, ezért újra és újra szóba kerül. Nem csak azért, mert annyira fontos, hanem azért is, mert az egónk minden erejét latba vetve ellenáll annak, hogy valóban a megbocsátás felé forduljunk. Miért teszi ezt?
De ez a feladat olyan hatalmasnak tűnik, hogy gyakran fogalmunk sincs, hogyan kezdjünk hozzá.
Teréz anyához, Gandhihoz, Nelson Mandelához hasonlítjuk magunkat, és arra gondolunk: Hogy jövök én ahhoz, hogy ilyen rendkívüli tetteket hajtsak végre?
Ez a gondolat ráadásul mély bűntudatot is kelt bennünk, mert úgy véljük, valami helyrehozhatatlan és rettenetes dolgot követtünk el.
Az állandó bűntudat miatt elítéljük és rossznak tartjuk magunkat. Ez egy annyira elviselhetetlen érzés, hogy másokra vetítjük, remélve, hogy ezzel megszabadulunk tőle.
Ha most azt gondolod, hogy nem, te nem versenyzel, akkor érdemes mélyebben magadba nézned. Sajnos mindannyian versenyzünk: arra vágyunk, hogy minden összehasonlításból győztesen kerüljünk ki: nekünk jusson több figyelem, elismerés, öröm, boldogság, anyagi jóllét, egészség, okosság, és még egy csomó minden.
Igen ám, de ez a gondolkodás egy alapvető tévedésen alapul, és így válik a boldogságtól visszatartó, régi mintává. Hiszen azt feltételezi, hogy nálam és csak nálam van az igazság. Én tudom, hogy a dolgokat miképpen kell jól csinálni, így nyilván én tudom azt is, hogy mikor követ el hibát valaki. Tehát ilyenkor az a dolgom – akkor cselekszem helyesen -, ha erre a hibára felhívom a figyelmet.
Tegyük fel, hogy elindulsz otthonról, és hiába sietsz a busz után, a sofőr nem vár meg, hanem az orrod előtt becsukja az ajtót.
Amikor dühöngve felszállsz a következőre, már késésben vagy, így a szorongás is megjelenik, amitől még idegesebb leszel, így ingerülten rászólsz a melletted álló tinédzserre, hogy mi a fenének kell olyan hangosan hallgatnia a zenét.
Ezután pedig egy 14 pontos összefoglaló következik A csodák tanítása legfontosabb alapvetéseiről.
Ebből a 14 pontos összefoglalóból készítettem neked két ajándékot is. 🙂
Minden feszültségünket és bánatunkat az okozza, hogy az eddig kialakult, a múlt tapasztalataira épülő szűrőinken keresztül nézzük a világot. Ez határozza meg, hogy miképpen viszonyulunk önmagunkhoz és másokhoz, hogy mi az, aminek örülünk, és mi az, amitől félünk.
Ahhoz, hogy bármi másképp legyen, mint ahogyan most van, az szükséges, hogy másképp gondolkodj és másképp cselekedj.
Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy bizonyos szokásokat elhagysz, másokat pedig elkezdesz. Ha például minden nap elolvasod ezt a fohászt, akkor az máris egy olyan új szokás, amely ahhoz vezet, hogy erősödjön az isteni gondviseléssel való kapcsolatod, és szeretetteljesebbek legyenek a tetteid.
Jelen eszmék bármelyike önmagában is elegendő a megváltáshoz, ha igazán a magadévá teszed. Bármelyik eszme elegendő ahhoz, hogy veled együtt magát a világot is megszabadítsa minden kötöttségtől, és ismét előhívja bennünk Isten emlékezetét.
Van, aki csak egyszer-egyszer tapasztalja ezt meg, és van, aki minden egyes napon.
Nem arról van szó, hogy megbolondultál volna, bár A csodák tanítása előszeretettel használja ezt a kifejezést is. Olyankor hivatkozik egy elmeháborodott állapotra, amikor arra hívja fel a figyelmünket, hogy az elménknek az egóra hallgató része mindig bizonytalan, zavarodott, kapkodó, nyugtalan, aggodalmaskodó.
Sőt, talán az is az eszedbe jut, hogy a félelem tulajdonképpen hasznos, hiszen megakadályozza, hogy olyan dolgokat tegyünk, amelyek ártalmunkra lehetnek.
A felismerést pont az jelentette, hogy rájöttem: ezeket mind azért teszem, mert félek. Attól tartok, hogy ezek nélkül olyan váratlan dolgok történnek, amelyekre nem vagyok felkészülve, és amelyek ártalmamra vannak.
Talán épp A csodák tanításával való elmélyült kapcsolódás szükséges ahhoz, hogy ténylegesen felfogjuk, mit jelent a valódi megbocsátás. Nem azt jelenti, hogy meghunyászkodunk, és engedjük, hogy mindenki lábtörlőnek használjon. Hanem azt jelenti, hogy elfogadjuk: mindenki olyan, amilyen (mi magunk is), és szükségtelen megharagudnunk valakire csak azért, mert nem felel meg az elvárásainknak.
Ez a gondolat nem jelent semmit – ez csak egy gondolat. Nem írja le a valóságot, mert azt (egyelőre) nem vagyok képes érzékelni. Azt mutatja csak meg, hogy mi zajlik az elmémben éppen most: össze-vissza gondolok mindenfélét.
Amikor élő a kapcsolatod isteni valóságoddal, akkor folyamatosan áramlik hozzád mindaz, amire szükséged van ahhoz, hogy az életedet úgy élhesd, hogy abban a legnagyobb örömödet leld. Minél erősebb ez a kapcsolat, annál ritkábban kell a saját kezedbe venned az irányítást.
