Veled is előfordult már, hogy nem tudtad megbocsátani magadnak, hogy nem tudsz megbocsátani valakinek? Ha igen, akkor te is megtapasztalhattad, mennyire kifinomult módja ez annak, hogy megkeserítsük a saját életünket.
A csodák tanításának nem véletlenül a megbocsátás a központi témája. Ha már gyakorló megbocsátó vagy, akkor tudod, hogy időnként rendkívül nehézzé válik, annak ellenére, hogy mindannyian tisztában vagyunk a jelentőségével.
Ráadásul A csodák tanítása másképp értelmezi a megbocsátást, mint ahogy azt hétköznapi életünkben megszoktuk:
A megbocsátás felismeri, hogy soha nem történt meg az, amit hiedelmed szerint testvéred cselekedett veled. Nem elnézi a bűnöket, hiszen azzal csak valóssá tenné azokat. Felismeri, hogy nem léteznek. És e látásmód által minden bűnöd megbocsátást nyer. Hiszen mi a bűn, ha nem egy Isten Fiáról alkotott téves eszme? A megbocsátás egyszerűen csak felismeri ezen eszmék hamisságát, és elengedi őket. Így Isten Akarata szabadon átveheti a helyüket. (MF. II. 1.)
Tehát egyenesen arról van szó, hogy az, amiért megharagudtam (magamra vagy másra), a valóságban meg sem történt. Csak itt, az illúziók szintjén tűnik annyira valódinak. Ezért, ha ezt képesek vagyunk felfogni, akkor valóban nem szükséges semmit sem tennünk már, hiszen az egész történés átalakult, elengedődött, semmissé vált.
Ám számtalan olyan helyzet van, amikor ez az út nem járható, annyira fogva tart az illúzió. Ilyenkor muszáj tudatosan a megbocsátást választanunk, és az elménket az engesztelhetetlenség, a sértődöttség és a félelem gondolatai helyett a megbocsátás gondolataival kitölteni. Helyzettől függően percekre, órákra, napokra, esetleg hetekre vagy évekre van szükség ahhoz, hogy a szituációval kapcsolatos gondolataink és érzéseink átalakuljanak.
És még ilyenkor is megtörténik, hogy mindezek ellenére sem tudunk megbocsátani. Vagy azt hisszük, hogy megbocsátottunk, de amikor találkozunk az illetővel, akkor kezdődik az egész elölről.
Ezért arra gondoltam, hogy most alkalmazzunk egy másik megközelítést:
