Ám a rendszeres, mindennapi meditáció szokását csak akkor tudtam kialakítani, amikor megértettem, hogy számomra létezik egy mélyebb és fontosabb indok is. Ez pedig az, hogy egyedül a meditáció csendjében vagyok képes arra, hogy megtapasztaljam, ki vagyok valójában.
➤ Szívesen követnél valamilyen spirituális utat (például azt, amit A csodák tanítása mutat), de végül még sincs rá időd?
➤ Elolvasol A csodák tanításából egy részt, de nem érted?
➤ Belefogsz a leckék elvégzésébe, de egy idő után túl sok lesz, és abbahagyod?
➤ Szeretnéd átadni az életed irányítását az isteni gondviselésnek, de nem tudod, hogyan tedd?
➤ Örömmel meghallanád, amit a Szentlélek inspirációként üzen neked, de olyan, mintha csukva lenne a füled?
Ezeket a helyzeteket előbb vagy utóbb mindannyian átéljük, mert mélységesen vágyunk arra, hogy összekapcsolódhassunk valódi, szellemi lényünkkel. Ez viszont csak akkor sikerülhet, ha ehhez megtaláljuk azt a formát, amely a leginkább illeszkedik hozzánk és az életünkhöz.
Az évek során a meggyőződésemmé vált, hogy az egyik legmegfelelőbb forma az, ha minden egyes napon szánunk erre időt. Csak így érhető el, hogy régi mintáinkat valóban levetkőzzük, és a gondolkodásunk ténylegesen átalakuljon.
Ez a garanciája annak, hogy egyre sokasodjon azoknak a pillanatoknak a száma, amikor a félelem helyett a csodákat és a szeretetet választjuk.
Így a kérdés már csak az, hogy
szeretnéd-e mindezt.
Aztán ahogy egyre többet használtam ezt a kifejezést, úgy foszlott semmivé az ellenállásom, mert ráébredtem, hogy e különbségtételnek semmi jelentősége nincs. Ezek csak olyan szavak, amelyek itt, az illúziók világában talán különböző dolgokat jelölnek, de a valóságban mind ugyanazt jelentik:
Tehát nem arról van szó, hogy valaki más döntene arról, hogy „halálom után” hová kerülök. Hanem arról van szó, hogy minden egyes pillanatban én magam döntök arról, hogy a mennyországot vagy a poklot tapasztalom meg – itt és most, ebben a testben, ezen a földön.
