Főiskolás koromban gyakran dolgoztam tolmácsként, a legkülönbözőbb
területeken. Az 1980-as évek végén sokszor volt szükség ránk, angolul tudókra,
mindenféle rendezvényen.
Egy alkalommal az angol női vízipóló válogatott tolmácsa voltam, mivel egy nemzetközi vízilabda torna résztvevői voltak Budapesten. Amellett, hogy nagyon megszerettem őket, és jókat nevettünk együtt, felfigyeltem rá, hogy a csapatnak legalább a fele húsmentesen étkezik. A szállodában és az éttermekben ezt újra és újra hangsúlyoznom kellett, nagy fejtörést okozva ezzel a szakácsoknak. Akkoriban ugyanis ez még nem volt annyira elterjedt Magyarországon, mint most.
Egy alkalommal az angol női vízipóló válogatott tolmácsa voltam, mivel egy nemzetközi vízilabda torna résztvevői voltak Budapesten. Amellett, hogy nagyon megszerettem őket, és jókat nevettünk együtt, felfigyeltem rá, hogy a csapatnak legalább a fele húsmentesen étkezik. A szállodában és az éttermekben ezt újra és újra hangsúlyoznom kellett, nagy fejtörést okozva ezzel a szakácsoknak. Akkoriban ugyanis ez még nem volt annyira elterjedt Magyarországon, mint most.
Velük töltve ezt a hetet megfigyelhettem azt is, hogy az erőnlétüket ez
cseppet sem befolyásolta. Ugyanolyan remekül játszottak azok is, akik ettek
húst, és azok is, akik nem. Kicsivel később ez motivált engem is arra, hogy
kipróbáljam a húsmentes étkezést, és ezt tartottam is, körülbelül négy évig.
Mindez arról jutott eszembe, hogy a napokban ezt kérdezte tőlem az egyik
olvasóm: