Mikor érünk már oda?!

De miért kezditek újra: másodszor, harmadszor, sokadszor? Nem elég egyszer végigvenni a leckéket? 

Ez a kérdés gyakran felmerül, amikor személyes találkozások alkalmával kiderül, hogy mennyire sokfélék vagyunk. Van, aki úgy érkezik, hogy semmit nem tud A csodák tanításáról, mások pedig már évek óta foglalkoznak vele úgy, hogy a 365. leckéhez érve már kezdik is elölről. 

Én vagyok a megváltó

Amikor Isten két Fia találkozik egymással, mindig újabb esélyt kapnak a megváltásra. Soha ne hagyj magára senkit anélkül, hogy megváltást adnál neki, és megváltást nyernél tőle. (A csodák tanítása, Törzsszöveg 8.III.4.6.)

Erre a két mondatra kérdezett rá valaki a közelmúltban, és a kérdésnek azért is örültem, mert ezek a gondolatok ugyanígy, bennem is felmerültek:

De hát hogyan adnék én megváltást? Szerintem ez nem az én dolgom. Na, jó, ha mégis, akkor milyen módon? Áldjam meg? Segítsek neki valahogy? Érezzek együtt vele? És tőle én hogyan kapnék? Ráadásul mindig? Mindenkitől?

A színes lepedő és az elszánt csodautas esete

Gyakran kapom azt a kérdést A csodák tanításával kapcsolatban, hogy vajon mire jó ez az egész. Mi értelme egy éven át elvégezni a soron következő leckét? Mi az, ami megváltozik, és hogyan? És mindez biztosan jó lesz?

A napokban egy csodálatos és egyszerű történetet osztott meg velem egy csodautas, amely remekül illusztrálja az átalakulást, ami mindannyiunkban végbemegy. Izgalmas megfigyelni, hogy ezekkel az apróságnak tűnő dolgokkal kezdődik a folyamat. Ám csak az ürügy apró; a döntés, amit ilyenkor meghozunk, nem csak az aktuális kapcsolatunkra van hatással, hanem arra is, ahogyan onnantól a világot és életünk történéseit szemléljük. Íme a történet: