2010. július 18., vasárnap

KIBŐL LESZ TANÍTÓ?



Amikor a második csoport is befejeződött, felmerült az igény, hogy legyen egy rendszeres találkozóhelye azoknak is, akik már végeztek a 365 gyakorlattal. (Bár mindannyian tudtuk, hogy a gyakorlatok elvégzése inkább egy út kezdete, mint vége ...) Ezért megalapítottuk a Tanítók Körét, ahová járhatott mindenki, aki csoportban vagy egyedül végigvezette magát a folyamaton.

Azért neveztük így, mert a könyvben a Diákok tankönyvén és a Szövegen kívül van még egy harmadik rész is, a Tanítók kézikönyve. Ez a 92 oldalas anyag olyan kérdésekre válaszol, melyek nagy valószínűséggel felmerülnek mindenkiben, aki elvégzi a Kurzust, valamint a könyvekben használt néhány alapfogalmat tisztázza.

A Tanítók kézikönyve gyakorlatilag mindenkit tanítónak nevez, nem csak azt, aki mesterségéül is ezt választotta. Annak idején ebből is lefordítottam 11 fejezetet, ezeket szeretném most szép sorban közreadni.

Most, ahogy ide beírtam, és újraolvastam pusztán a bevezetést, megint lenyűgözött az a lényegretörő tömörség, ami ebből az írásból (is) sugárzik. Mivel 20 éve tanítok, számtalan helyzetben tapasztaltam meg a leírtak igazságát, és szeretetteli mosollyal nyugtázom, hogy kezdő koromban még én is azt hittem, hogy azért tanítok, hogy "ők" tanuljanak ...

BEVEZETÉS

1. A világ gondolkodása szerint a tanítás és a tanulás szerepköre tulajdonképpen fordítva van. Ez egy jellemző megfordítottság. Látszólag a tanár és a tanuló különállóak; a tanár nem önmagának, hanem a tanulónak ad át valamit. Ezen kívül a tanítás, mint különleges esemény jelenik meg, amelyben időnknek meglehetősen kis hányadát használjuk fel. Ezzel szemben az Út a csodákhoz azt hangsúlyozza, hogy a tanítás maga a tanulás, így a tanár és a diák ugyanaz a személy. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a tanulás egy állandó folyamat; a nap minden pillanatában zajlik, sőt, alvás közbeni gondolatainkban is folytatódik.

2. Tanítani azt jelenti: megmutatni. Csak két gondolkodási rendszer létezik, és azt kell újra és újra demonstrálnod, hogy az egyiket vagy a másikat tartod igaznak. Ebből a szemléltetésből tanulnak mások és te magad is. A kérdés nem az, hogy fogsz-e tanítani, mivel ebben nincs döntési lehetőség. Mondhatjuk azt is, hogy a kurzus egyik célja, hogy választási módokat mutasson abban a tekintetben, hogy mit akarsz tanítani, attól függően, hogy mit akarsz megtanulni. Senki másnak nem adhatsz, csak önmagadnak, és ezt a tanításon keresztül lehet megtanulni. A tanítás nem más, mint tanúk összegyűjtése, akik demonstrálják, hogy mi az, amiben hiszel. Ez az átalakulás egy módszere. Ezt nem lehet pusztán szavakkal elérni. Minden helyzet egy esély arra, hogy megtanítsd másoknak, hogy ki vagy, és, hogy kik ők neked. Ennél nem több, de nem is kevesebb.

3. Ezért a tananyagot, amit összeállítasz, kizárólag az határozza meg, hogy mit gondolsz arról, hogy ki vagy, valamint, hogy mit jelent számodra a másokkal való kapcsolat. A formális tanítási helyzetben ezeknek a kérdéseknek látszólag semmi közük nincs ahhoz, amit tanítasz. Valójában azonban lehetetlen nem felhasználni bármely helyzetet annak a tanítására, amit megtanulni készülsz. Ebből a szempontból tanításod szóbeli oldala teljesen lényegtelen. Talán egybeesik vele, talán nem. Abból tanulsz igazán, ami mondandód mögött rejlik. A tanítás pusztán megerősíti azt, amit önmagadról hiszel. Az alapvető célja az, hogy felszámolja az önmagunkban való kételkedést. Ez persze nem azt jelenti, hogy az „én”, akit védelmezel, valós lenne. Hanem azt, hogy arról az „énről” tanítasz, akit valósnak hiszel.

4. Ez elkerülhetetlen. Nincs előle menekvés. Hogy is lehetne másképp? Mindenki, aki a világ tanmenetét követi – és mindenki követi, amíg csak meg nem változtatja a gondolkodását – csak azért tanít, hogy meggyőzze magát arról, hogy olyan, amilyen nem. Ez a világ célja. Mi más lehetne a tanmenet? Ebbe a reménytelen, és zárt tanulási helyzetbe – amely csak a kétségbeesést és a halált tanítja – küldi el Isten a tanítóit. És miközben az Ő, örömről és reményről szóló leckéit tanítják, tanulásuk végül teljessé válik.

5. Isten tanítói nélkül kevés reményünk lenne a megszabadulásra, mivel a bűn világa örökké valóságosnak tűnne. Az önmagukat átverőknek csalódniuk kell, mivel a megtévesztésről tanítanak. És mi más lehet a pokol? Ez Isten tanítóinak a kézikönyve. Ők nem tökéletesek, hiszen akkor nem lennének itt. A feladatuk mégis az, hogy itt váljanak tökéletessé, ezért a tökéletesedést tanítják újra és újra, a legkülönbözőbb módokon, míg végül megtanulják. És ekkor már nem láthatók többé, bár gondolataik örökké az erő és az igazság forrásai maradnak. Kik ők? Milyen alapon esik rájuk a választás? Mit tesznek? Hogyan képesek létrehozni saját megszabadulásukat és a világ megváltását? Ez a kézikönyv arra tesz kísérletet, hogy megválaszolja ezeket a kérdéseket.

Fordításomat nyugodtan használd fel, és add tovább, ám ez esetben kérlek, hogy az írásodat egészítsd ki ezzel: Forrás: Sarkadi Krisztina, www.csodautas.blogspot.com.hu . Köszönöm.

2010. július 9., péntek

Szerelem: áldás vagy átok?

- Néha eltűnődöm azon, hogy ajándék-e a számomra az, hogy megismertelek, vagy inkább átok? - fordult felém a kedvesem, miközben ráérősen üldögéltünk a napsütötte padon. Elmosolyodtam, mert a kérdést már én is számtalanszor feltettem magamnak, kettőnkkel kapcsolatban.
- Az egóm számára mindenképpen átok – válaszoltam. – A valósághoz, a szeretet birodalmához, az isteni középpontomhoz kapcsolódó valódi lényemnek viszont ajándék. Mert ő kapcsolódik a te valódi lényedhez. Az egóink viszont gyakran harcba bonyolódnak egymással, és ez fájdalmat okoz. Az egónak.
- Honnan tudod ennyire megkülönböztetni a kettőt? – nézett rám megint ragyogó, zöld szemével. – Honnan tudod, hogy melyik részed az ego és melyik a valódi lényed?
- Onnan tudom, hogy minden, ami a szeretethez és az abból fakadó örömhöz kapcsolódik, a valódi lényem – magyaráztam úgy, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy én ezeket tudom. - Mindaz, ami pedig a félelemből fakadó haraghoz, bűntudathoz, sértettséghez kapcsolódik, az az ego. 

Már elváltunk, és én hazafelé sétáltam, amikor hirtelen felmerült bennem a kérdés: tényleg, honnan tudom? Miért olyan természetes ez számomra? És akkor megértettem, hogy – ha a célba még nem is értem be -, azért már egy fontos belső változást a magaménak tudhatok annak eredményeképpen, hogy idestova hét éve foglalkozom az A csodák tanításának leckéivel. 

Felvillantak az elmúlt hetek emlékei, és váratlanul összeállt a kép arról, hogy ténylegesen nagy utat tettem meg idáig, és végre az eredménye is látszik.  

Visszaemlékeztem rá, hogy amikor egy bántó sms-t kaptam valakitől, azonnal – egy pillanatnyi tétovázás nélkül – szeretettel reagáltam, mert már nem csak elméletben tudom, hogy minden támadó viselkedés mögött valójában szeretetet kérő segélykiáltás rejlik. 

Visszaemlékeztem rá, hogy engedtem, hadd kiabáljon velem a néni a sorban, mert láttam: az ő szemében bűnös vagyok, teljesen felesleges lenne az ártatlanságomat bizonygatni. Bántó volt és zaklatottá tett, de a megbocsátás azonnal megszületett bennem.

Visszaemlékeztem rá, hogy rádöbbentem: amikor úgy érzem, valami
hiányzik, azt hiába próbálom meg valami külső dologgal – érintéssel, beszélgetéssel, étellel, itallal – pótolni, nem sikerülhet. Ilyenkor ugyanis mindig ugyanaz hiányzik: a kapcsolatom Önmagammal, a Forrással, a Szeretettel. Amint helyreállítom ezt a kapcsolatot, hirtelen a külső világomban is minden helyrebillen: már nem hiányzik semmi, amiről korábban azt gondoltam, hogy nélkülözöm.

És visszaemlékeztem rá, hogy épp a napokban olvastam Osho: Szerelem, szabadság, egyedüllét című könyvében az alábbiakat:
A szerelem fájdalmas, mert előkészíti az utat a boldogság számára. A szerelem fájdalmas, mert átalakít; a szerelem transzformáció. Minden transzformáció szükségszerűen fájdalmas, mert a régit el kell hagyni az új kedvéért. A régi ismerős, biztos és biztonságos, az új teljesen ismeretlen. Egy feltérképezetlen óceánra kell kihajóznod. Az elmédet nem használhatod az újnál; a régivel kapcsolatban az elme már kiügyesedett. Az elme csak a régivel tud működni; az újnál az elme tökéletesen használhatatlan.
Ezért jelentkezik a félelem. Elhagyni a régi, kényelmes, biztonságos világot, a megszokás világát – fájdalmas. Ugyanaz a fájdalom ez, mint amit a gyermek érez, amikor kibújik az anyja méhéből. Ugyanaz a fájdalom, amit a madár érez, amikor először próbál repülni. Az ismeretlentől való félelem és az ismerős biztonsága, az ismeretlen bizonytalansága, az ismeretlen kiszámíthatatlansága hatalmas félelemmel tölti el az embert.
És mivel az átalakulás az éntől a nem-énig történik, nagyon mély szenvedés kíséri. Szenvedés nélkül azonban nincs eksztázis. Ha meg akarod tisztítani az aranyat, át kell menned a tűzön.
A szerelem tűz.
Nos, így állunk, Kedvesem – fűztem tovább most már magamban a megkezdett beszélgetést. Egymásba szerettünk, és tudtunkon kívül olyan mély átalakulást indítottunk el az életünkben, hogy gyakran úgy érezzük: a szenvedés kibírhatatlan, belehalunk.

De ki az, aki belehal?

És akkor ez most áldás vagy átok?

Szeretettel,

Sarkadi Kriszta


Találtál benne számodra fontosat?
és értesítelek, ha egy új írásom itt megjelenik. 
(Sőt, ajándékok is várnak rád!)