Mit eszik az, aki spirituális?

Főiskolás koromban gyakran dolgoztam tolmácsként, a legkülönbözőbb területeken. Az 1980-as évek végén sokszor volt szükség ránk, angolul tudókra, mindenféle rendezvényen. 

Egy alkalommal az angol női vízipóló válogatott tolmácsa voltam, mivel egy nemzetközi vízilabda torna résztvevői voltak Budapesten. Amellett, hogy nagyon megszerettem őket, és jókat nevettünk együtt, felfigyeltem rá, hogy a csapatnak legalább a fele húsmentesen étkezik. A szállodában és az éttermekben ezt újra és újra hangsúlyoznom kellett, nagy fejtörést okozva ezzel a szakácsoknak. Akkoriban ugyanis ez még nem volt annyira elterjedt Magyarországon, mint most.

Velük töltve ezt a hetet megfigyelhettem azt is, hogy az erőnlétüket ez cseppet sem befolyásolta. Ugyanolyan remekül játszottak azok is, akik ettek húst, és azok is, akik nem. Kicsivel később ez motivált engem is arra, hogy kipróbáljam a húsmentes étkezést, és ezt tartottam is, körülbelül négy évig.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a napokban ezt kérdezte tőlem az egyik olvasóm: 

Miért ennyire hosszú A csodák tanítása?

Ez az egyik kérdés, amit Alan Cohen magyarul 2016. októberében megjelent könyve (A csodák tanítása könnyedén) megválaszol, így:

"A bonyolult elmék bonyodalmakat teremtenek, bonyolult kérdéseket tesznek fel, és bonyolult válaszokat várnak. A csodák tanításának célja, hogy meggyógyítsa a bonyolult elméket, hogy kivezesse a gondolatainkat a bonyodalmak labirintusából az egyszerűség megváltásába. A csodák tanítása mindössze ennyi:

Bármikor új döntést hozhatsz

A zarándoklat egyik napján délutánra egy homokos útszakaszra érünk, ahol egy idő után meglehetősen nehéznek tűnik a járás. Csak akkor könnyebb, ha egész délelőtt esett az eső: ilyenkor a felázott homok jobban összeáll, és a lépteink nem süllyednek bele. Tehát sehogy sem „jó”: vagy esőben kell gyalogolni, vagy a homokban botladozni.

Egy alkalommal megelégeltem a saját szerencsétlenkedésemet, és azért fohászkodtam, hogy új módon közelíthessem meg az egész helyzetet. Éreztem, hogy fáradtan botorkálok, a járásomból elveszett a tartás, csak vonszolom magam előre, én pedig nem így akarok ezen az ösvényen járni. És az új megközelítés valóban megérkezett.

Kérlek, folytasd!

A kezdeti leckéket és gyakorlatokat nagyon szerettük, de ezeket, ahol most tartunk, sokszor nem tudjuk értelmezni, örülök, ha egyszer egyáltalán el tudom olvasni úgy, hogy odafigyeljek. Az hogy megértsem, már eleve kizárt, ami lassan olyanná teszi az egészet, mint egy napi kötelezően letudandó feladat, lelkesedés nélkül. 

Attól tartok, abba fogjuk hagyni, az említettek miatt egyre többször marad ki nap, amit azért próbálunk pótolni, de nem tudom, meddig lesz rá kitartásunk.

Az érdekelne, hogy találkoztál-e hasonló esettel, mint a mienk és mit javasolnál?

Ha úgy olvasod e hozzám írt levél sorait, hogy te is végzed a leckéket, akkor a válasz már nem csak bennem, hanem benned is megszületett: persze, hogy találkoztam ilyen esettel, sőt, én is átélem ezt újra és újra.

A csoda csak a döntésedre vár!

Csodákkal telik meg az életünk, ha újra és újra az aktuális helyzet elfogadása és a belső békéhez való visszatérés mellett döntünk - erről szól ez a történet. 

2003-2018 között egy teljes éven át futó, Csodakurzus elnevezésű találkozósorozatokat vezettem azoknak, akik a 365 leckét együtt kívánták tanulmányozni. Az egyik ilyen csoport résztvevője, Zemlényi-Kovács Erika hatalmazott fel akkoriban arra, hogy az - először a zárt Facebook csoportunkban megosztott - történetét neked is megmutassam. Íme:

Volt egy tervem a hétvégére ... de milyen jó, hogy játszottuk azt a játékot, aminek egyik tanulsága volt, hogy ne ragadjunk le egy ponton, ha változik a helyzet, ehelyett legyen inkább maximális jelenlét, és továbbáramlás a változással!