Néhány éve történt, hogy két napot töltöttem az egyik budapesti kórházban, ahol légtornász
lányom könyökműtétjére került végre sor. Nem életmentő, de a további életét
meghatározó folyamat ez, így mindkettőnkben nagy volt az izgalom.
Tudtam, a legjobbat azzal teszem, ha most is átadok mindent az isteni
gondviselésnek, és csak annyit kérek, hogy béke és szeretet hassa át ezt az
időszakot is.
A kórházzal való találkozásra az előzetes vizsgálatok során, és most is úgy
készítettük fel magunkat, hogy elvárások helyett együttérzéssel érkeztünk. Tudtuk,
hogy túlterhelt, feszült, kevéssé megbecsült emberek dolgoznak ott, akik minden
egyes napon erejükön felül teljesítenek egy olyan szakmában, amely egyébként is
kihívásokkal teli. Nem vártunk kedvességet, sem azt, hogy minden pontosan a meghatározott
időrendben történik. Tudtuk, hogy várnunk kell majd, ezért vittünk magunkkal
mindenfélét, amivel ez idő alatt elfoglaljuk magunkat. Volt nálunk enni- és
innivaló is. A szándékunk az volt, hogy amennyire csak lehet, nyugodtak és
együttműködőek legyünk.